Marci, a bársonyos

Reszketve kaparászott karmos lábaival.
A földrögök csak úgy szálltak a levegőben, tompa puffanással értek földet, majd bágyadtan csúsztak le a fűszálakon.

Hirtelen felbukkant a felszínre.
Vaksin hunyorgott a napfényen.
Rózsaszínű orra kétségbeesetten szimatolt- ide-oda a levegőben.
Valami furcsát érzett, nagyon furcsát.
A föld alatt eltompult a szaglása, de most a levegőn kiélesedett a szaglószerve.
Ez a szag ismeretlen volt, szokatlan.
Megriasztotta és félelemmel töltötte el.
Fenyegető volt.
Érezte, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy megvédje az életét.

Kár volt annyit kaparásznia, sokkal jobb lett volna neki ott lent, a jó kis nedves földben.
De hát mindenfélével megpróbálták elüldözni, ricinusolajjal, vakondfűvel, süvöltő csövekkel, sehol nem talált már nyugalmat, ezért végő kétségbeesésében a napvilágra dolgozta magát.
És ott volt, kint a vakondtúráson, fekete, bársonyos szőre hívogatón csilllogott a napon.

Marci, az üldözött vakond még hallotta a finom kis rózsaszínű tappancsok óvatos settenkedő hangját, majd éles fogak mélyedtek a nyakába.
A kibuggyanó vért mohón itta fel a frissen kiásott föld.